2

— Lothan, mit tudsz az álmokról? — kérdezte Kellan, miközben nagy gonddal szimbólumokat rajzolt fel Lothan alagsori rítustermében a frissen mosott padlóra.

A troll varázsló felpillantott könyvéből, és felvonta busa ősz szemöldökét. A vászonkötésű kötet mulatságosan aprónak tűnt hatalmas kezében.

— Az álmokról? — kérdezett vissza. — Mire gondolsz?

— Hát, hogy… jelentenek-e valamit?

— Nos, az attól függ, hogy mit jelent a jelentés, hogy úgy mondjam — dörmögte Lothan. Letette a könyvet a munkaasztalra, hogy teljes figyelmét a problémának szentelhesse. Az asztalon a könyv mellett különböző kristályok, nejlonzacskókban színes porok, további könyvek és mindenféle kacatok hevertek.

— A jelentés maga sem egyszerű fogalom — kezdte a mágus, és Kellan szinte érezte, ahogy átkapcsol „kinyilatkoztató üzemmódba”, ahogy közös barátjuk és munkatársuk, Jackie szokta emlegetni ezt a fajta viselkedést. Gyakran előfordult ez, ha Lothan valamilyen magyarázatba fogott.

— Az álmok gyakran rendelkeznek pszichologikus jelentéstartalommal. Ezek a jelentések a psziché rejtett archetípusainak a megtestesülései. Mármost ezek a szimbólumok és archetípusok sokszor bírnak mágikus jelentéssel…

— Mint például a látomások?

Lothan a közbeszólás hallatán megköszörülte a torkát, és méltatlankodó arcot vágott.

— Azt nem mondanám — felelte. — Az álmok jelképisége többnyire az asztrális síkéhoz hasonló, és itt elsősorban a metasíkokra kell gondolnunk. Az álmok képi világának pontos megértése ennélfogva igen hasznos lehet a tanuló számára a metasíkbeli utazások és hasonlók jobb megértése szempontjából.

— Vagyis az álmok nem mutatják meg a jövőt? Úgy értem, még a mi álmaink sem?

— Semmi jel nem utal arra, hogy a felébredtek álmai nagyobb jelentőséggel bírnának, mint a világiaké — rázta meg Lothan szarvakkal ékes fejét. — Bár számos népi és városi legenda hisz ebben, mindmáig nem találtak semmiféle valóban megbízható mágikus módszert a jövő kifürkészésére — akár álom útján, akár máshogy, legalábbis néhány másodpercen túl — a tényleges megbízhatóság bármilyen fokán. Mindez a valószínűség tudományával áll összefüggésben, azaz ha kiterjesztjük a… — Lothan hirtelen elhallgatott.

— Ne haragudj, talán untatlak? — kérdezte.

Kellan nem hitte volna, hogy meglátja, amint égnek emeli a tekintetét. Gyorsan megrázta a fejét.

— Dehogy, csak…

— Kellan, voltak az utóbbi időben szokatlan álmaid?

— Tessék? Á, nem. Csak úgy kérdeztem. Olvastam ezt-azt, meg hát annyi mindent hall az ember az álmokról.

Lothan felvonta a szemöldökét, aztán legyintett egyet.

— Nem szabad mindent elhinni, amit a könyvek írnak… vagy amit az emberek mondanak.

— Hacsak nem te vagy az, aki mondja, ugye? — ugratta Kellan a tanárát, aki csak mosolygott, kivillantva rövid agyarait.

— Még szép! Végül is én széles körben elismert szaktekintély vagyok a… nos, szinte minden területen!

— Még szép — hajolt Kellan újra a krétával rajzolt ábra fölé. Lothan felállt a széles zsámolyról, amelyen eddig ült, és átnézett a lány válla fölött.

— Mindjárt kész?

— Majdnem — válaszolt Kellan, miközben a troll körüljárta a padlóra rajzolt művet.

A lány egy három méter átmérőjű kört rajzolt, amely egy külső és egy belső gyűrűből állt. A kettő közti távolság Kellan kézfejének hosszúságával egyezett meg. A két gyűrű közé különböző mágikus jelek kerültek, amelyek a négy égtáj szerint rendeződtek el. A belső körön belülre Kellan egy ötágú csillagot rajzolt, melynek csúcsai a kör ívét érintették. Az érintkezési pontokon újabb mágikus szimbólumok jelentek meg. A körvonalon kívül, a keleti oldalon, egy kisebb háromszög volt; egy oldala körülbelül fél méter széles. A háromszög csúcsainál és oldalai mentén szintén különböző jelek húzódtak. Kellan a fél délutánját erre a diagramra áldozta, miközben jól tudta, hogy végül az egész ábra, benne az összes munkájával, egyszerűen le lesz mosva.

Egyszer feltette Lothannak a kérdést: miért fárasztják magukat a mágusok azzal, hogy kézzel rajzolják meg a rituális köröket? Miért nem hímzik mondjuk szőnyegekbe az ábrákat, vagy miért nem digitalizálják, és nyomtatják papírra, hogy bármikor elővehessek? Lothan válasza igazán jellemző volt:

— Azért mert valójában nem az ábrák számítanak — magyarázta —, hanem a szándék, amely létrehozza őket. A kör erejét maga az elkészítés adja, nem pedig a krétajelek a kövön, vagy ha úgy tetszik, a tinta a papíron. A különbség ugyanaz, mint egy rajz vagy festmény és egy netről letöltött, kinyomtatott kép között: a digitális adat kinyomtatva is csak adat marad, míg a műalkotás megőriz egy darabot az alkotóból. Hozzá tartozik, megismételhetetlen; mágikus értelemben tehát élő. Ugyanez áll a körre is. A lélektelen nyomtatvány mágikus értéke semmivel sem több, mint ha a padlóra fröcskölt festéket neveznénk ki ábrának. Vagy még annál is kevesebbet, hiszen még a festék szétszórása mögött is megvan az akarat valamilyen formája.

— Ugyan, egy csomó meló, és kész — foglalta össze Kellan.

— Na igen — somolygott Lothan. — De hát mire valók a tanítványok?

Úgyhogy Kellan szépen megtanulta, hogyan kell megrajzolni és megfesteni a rituális diagramokat. Kikereste a megfelelő ábrákat a megfelelő könyvekben, és mindet nagy tudatossággal helyezte el a megfelelő formában, a megfelelő helyre. Most megrajzolta az utolsó szimbólumot is a nyugati oldalon, és egy határozott vonással összekötötte a kör külső és belső vonalát. Végül belepaskolta a krétát a földbe, mintha csak pontot tenne a mondat végére.

— Kész is van — állt fel, kinyújtóztatva elzsibbadt lábát. Lothan lassan körbejárta a diagramot, ügyelve arra, hogy ne mázolja el egyik ábrát sem. A kezét hátul összefonta, időről időre pedig lehajolt, hogy jobban is szemügyre vehessen egy-egy részletet.

— Hmmm — mormogott magában, miközben hol innen, hol onnan vizsgálta a művet. — Hmmm.

Kellan türelmesen várt. Régebben mindig megijedt, amikor Lothan ilyen hosszan, komor arccal vizsgálgatta a diagramot. Később aztán rájött, hogy a mágusnak éppen ez a célja. Lothan már régen megállapította, ha hibázott valamit, de szerette megadni a módját a vizsgának, és megizzasztani a tanítványát. Így hát Kellan csak állt, és várt.

— Nem rossz — ítélkezett végül Lothan. — Igen, egészen jó. Előkészítetted a rítust?

— Nem is dolgoztam volna vele ennyit, ha nem készítettem volna elő — indult a lány a táskájának támasztott zsebszámítógépért.

— De bizony — dörmögte Lothan maga elé, de azért elég hangosan ahhoz, hogy Kellan meghallja. Persze a lány is jól tudta, hogy akár tudja használni, akár nem, a kört akkor is meg kellett volna rajzolnia.

— Nagyszerű — mondta Lothan, immár hangosan. — Lássuk.

A troll mágus újból elhelyezkedett a zsámolyán a szoba sarkában. Úgy gubbasztott ott, mint egy jókora vízköpő a sötét párkányon; és figyelte, hogy boldogul Kellan.

A lány elsötétítette a szobát, és a kör minden negyedében egy gyertyát helyezett el. Pusztán akarata erejével meggyújtotta a kanócokat. A krétavonások fölött arany ragyogás áradt szét. A libbenő árnyak mintha életre keltették volna a szimbólumokat, minden vonás élesen kirajzolódott a padló szürke hátterében, és mintha halovány energia töltötte volna el az ábrát. Persze lehetett ez a fény játéka is, de Kellan úgy gondolta, ez annak a jele, hogy minden a helyén van.

Ellenőrizte, hogy a keskeny alagsori ablak résnyire nyitva van-e, hogy az esti levegő szabadon beáramolhasson. Azután gyorsan számba vette a kellékeket: a szénégetőt, a pergamenpapírt és a tégelynyi, saját maga által őrölt és kikevert szemcsés tömjént. Ha egyszer belépett a körbe, akkor már nem léphet vissza, ha valamit elfelejtett, mert akkor megszakad a rítus, és kezdheti elölről az egészet.

Kellan átlépte a külső és a belső gyűrűt, óvatosan, hogy ne zavarja meg a vonalakat. Először lekuporodott, és mindent gondosan elrendezett; majd felállt, vett egy mély levegőt, és elhelyezkedett a kör közepén. Hosszan kiengedte a levegőt, majd újra mélyet lélegzett és újra, azután a kör keleti negyede felé fordult.

— Üdv néktek, ó, Kelet hatalmai! — kántálta. — Szólítom a lég elementumát, hogy jelenjen meg itt e körben, mert a lég erejét idézem meg ma éjjel. Jelenj meg hát, és teljesítsd akaratomat!

A gyertyák fénye libbent egyet, amint a nyitott ablakból érkező légáram megzavarta a lángot, de egyik sem aludt el. Kellan ezután dél felé fordult, és felfelé fordított tenyérrel felemelte mindkét karját.

— Üdv néktek, ó, Dél hatalmai! — folytatta. — Szólítom a tűz elementumát, hogy jelenjen meg itt, e körben. A lég erejét idézem meg ma éjjel; segítsen engem a te szenvedélyed. Jelenj meg hát, és teljesítsd akaratomat!

A gyertyák fénye hirtelen megsokszorozódott, ragyogásuk betöltötte a kört. A következő pillanatban a ragyogás kihunyt, és a gyertyák újra a szokásos fénnyel égtek. Kellan most nyugat felé fordult, szélesre tárt karral, kifelé fordított tenyérrel.

— Üdv néktek, ó, Nyugat hatalmai! Szólítom a víz elementumát, hogy jelenjen meg itt e körben. A lég erejét idézem meg ma éjjel; segítsen engem a te mélységed. Jelenj meg hát, és teljesítsd akaratomat!

Az árnyak hömpölyögni, lebegni kezdtek, akárcsak egy csillámló víztükör az éj sötétjében; azután ismét mozdulatlan fény árasztotta el a kört.

Végül Kellan észak felé fordult, és újra kántálni kezdett:

— Üdv néktek, ó, Észak hatalmai! Szólítom a föld elementumát, hogy jelenjen meg itt e körben. A lég erejét idézem meg ma éjjel; segítsen engem a te erősséged. Jelenj meg hát, és teljesítsd akaratomat!

Amikor az utolsó varázsszavak is elhangzottak, Kellan, ha látni nem is látta, tisztán érezte maga körül a megidézett védőszellemek derengő jelenlétét, amelyek készen álltak arra, hogy összpontosítsák és megtartsák az általa támasztott energiát, és megvédjék őt bármiféle külső hatástól.

A lány egy intéssel meggyújtotta a szenet a tartóban, és az azonnal izzani kezdett. Tenyeréből tömjént szórt a tetejére, mire vastag füstkígyó szállt fel a levegőbe, édes, átható illattal töltve be a helyiséget.

Amikor Lothan először beszélt Kellannek az idézésről, a lánynak egyáltalán nem volt ínyére, hogy szellemeket hívjon, és parancsolgasson nekik. Bár gyakorlatiasnak tartotta magát, mégis azon töprengett: ha a szellemek intelligens lények, amelyek megértik és végrehajtják a parancsokat, mit éreznek akkor, ha egy mágus csak azért idézi meg őket, hogy elvégezzék helyette a piszkos munkát? Nem cselekszünk helytelenül, amikor szolgaságra kényszerítjük őket?

Miután Lothan elsütött néhány poént az erkölcsi aggályokról az árnyvadászok munkaköri leírásával összefüggésben, türelmesen elmagyarázta, hogy a szolgaszellemek — habár valóban intelligensek — nem feltétlenül rendelkeznek több öntudattal, mint a bonyolult számítógépes programok. (Igaz, Kellannek ezzel kapcsolatban is voltak kételyei.) A szellemek arra születtek, hogy szolgáljanak, legalábbis Lothan meglátása szerint. Mindazonáltal abban az esetben, ha az idéző óvatlan vagy túlságosan mohó, előfordulhat, hogy a megidézett szellem kitör kötelékeiből, és valamiképpen átlényegül. Ilyenkor valóban rendelkezhet a tudat és az akarat valamiféle szikrájával, amelyet talán éppen abból a rítusból nyer, amely szolgálatra szólította volna őt.

Végül Lothan kijelentette, hogy őt igazán nem érdekli, hogy Kellan meg akarja-e tanulni az idézést, vagy nem. Ő tökéletesen megelégszik azzal, hogy kizárólag varázslatokat tanítson meg neki; esetleg megmutathatja, hogyan kell elűzni a mások által megidézett ellenséges szellemeket, vagy védekezni ellenük. Ezt a döntést Kellannek kell meghoznia: csak akkor lesz képes rendesen elvégezni a rítusokat, ha saját akaratából teszi.

Az, hogy Lothan ilyen készségesen beleegyezett, hogy nem tanítja meg az idézést, végül eldöntötte a dolgot: Kellan rászánta magát a tanulásra. Gyanús volt, hogy a vén troll ennyire örül annak, hogy megtarthatja magának az idézés titkait, hogy gondosan gyűjtögetett tudását és tapasztalatait nem kell megosztania másokkal. Kellan jól tudta, hogy a mágus nem szívesen teríti ki a lapjait. Azzal is tisztában volt, hogy bármi, ami előnyt biztosíthat számára az árnyak között, egy pillanat alatt létszükségletté válhat: bármikor találkozhat valakivel, aki egy lépéssel előtte jár, és akkor neki vége.

Ezért hát úgy döntött, hogy hisz Lothannak, és legalább megpróbálja elsajátítani az idézés alapjait. Végül is addig nem szólhat egy szót sem, amíg maga is ki nem próbálta; és azt sem akarta, hogy Lothan örök időkig a titkos tudás felsőbbségével tekintsen rá. Ezért megtanult figyelőszellemeket idézni: ezek együgyű kis szellemecskék voltak, amelyeket kémkedésre, üzenetek átadására és hasonlókra lehetett használni. Később elsajátította az elementálok idézését is, és ezt át is ültette a gyakorlatba.

Kellan a tömjénfüst meleg párájában már nem érzékelte az idő múlását; egyre csak kántált, a hangja emelkedett és aláhullott, mint a tenger hullámai, mint a szélben fodrozódó tó vize. A fülledt levegő meg sem moccant, a gyertyák a körön belül szokatlan meleget árasztottak. Ha a szénégetőből felszálló füst vékonyodni kezdett, Kellan újabb adag tömjént szórt rá a tégelyből, míg végül a szobát teljesen be nem töltötte a füst, és a homályon keresztül alig tudta kivenni Lothan körvonalait.

Egyszerre hűvös légáram támadt a nyitott ablak felől, megmozgatva a helyiség forró, fojtogató levegőjét. A tömjén füstje kavargó táncba kezdett. Kellan csak a varázsszavakra figyelt, és érezte, ahogy bizseregni kezd benne az energia: végigfutott a lábain, eláradt az egész testében, le egészen az ujja hegyéig, míg végül zúgni kezdett a feje. Enyhe nyomást érzett a tarkójában, mintha az elméje mélyén ott lapulna a gondolat, amit már régen tud, csak fel kell idéznie. Belekapaszkodott ebbe az érzésbe, miközben folytatta a kántálást; hagyta, hogy életre keljen, azután az égő tömjén felé nyújtotta a kezét, és teljes figyelmét a mögötte levő háromszögre fordította, amely a körön kívül helyezkedett el.

Kimondta az utolsó szavakat is, és érezte, ahogy a felgyülemlett erő kiárad belőle, mint a földből feltörő forrásvíz. A szél panaszos hangon süvítve áramlott be az ablakon, és a füst mindinkább a háromszög fölé gyűlt, mint ahogy a mágnest vonzza a vas; majd lassan kavarogni kezdett egy pont körül egy méternyi magasságban. A kis felhő egyre gyorsabban forgott, miközben újabb és újabb füstfoszlányokat olvasztott magába.

— Jelenj meg hát! — mondta ki Kellan a parancsot, mire hatalmas dörrenés rázta meg a termet, megsokszorozódva a falak között. A tömjénégetőtől kartávolságra lebegő füstfelhő felnyitotta fényes kék szemét, amely a szürke ködben a cikázó villám színében tündökölt. A füstgomoly továbbra is Kellan előtt lebegett. A lány erős nyomást érzett, mintha az általa támasztott energia igyekezne visszatérni az elméjébe. Nem hagyta magát: állhatatosan a szellem szemébe nézett, mire a nyomás egyszerre megszűnt. A fénylő szemek mintha megvillantak volna, azután a forgó füstfelhő egyenletesen hullámzó ködcsóvává alakult át, és mozdulatlan várakozással lebegett a levegőben. Várta, hogy Kellan kiadja a parancsot.

Kellannek ekkor feltűnt, hogy még mindig visszatartja a lélegzetét, és sóhajtva kifújta a levegőt. Kezével letörölte a homlokáról az izzadságot, és megkönnyebbült, büszke mosollyal rápillantott Lothanra. A mágus egykedvű arckifejezéssel felvonta a szemöldökét, és feltápászkodott zsámolyáról. Közelebb lépett, és megvizsgálta az egy helyben lebegő szellemet. Bal kezét végighúzta a ködfelhő határai körül, és méretes orrát mozgatva beleszippantott a levegőbe. A szellem nem adta jelét, hogy érzékel-e ebből valamit: továbbra is mozdulatlan maradt, és Kellanre függesztette tekintetét.

Lothan végre felegyenesedett.

— Gratulálok! — mondta váratlanul. — Sikeresen megidéztél egy kisebb, mindamellett teljes értékű légelementált. A szellem láthatóan képes elviselni az aurádat, tehát készen áll a szolgálatodra.

Kellan újra a szellemre nézett, amely továbbra is egykedvűen várta, hogy Kellan kiadja a parancsot.

— És most mit tegyek? — kérdezte.

— Elküldheted — felelte Lothan. — Mára elég volt a gyakorlásból. Ha szükséged van rá, bármikor szólíthatod. Az már sokkal könnyebb lesz, mint a megidézése és a szolgálatodba állítása volt. Folytasd!

Lothan visszatért a szoba sarkába, Kellan pedig nagy levegőt vett, és felidézte azokat a módszereket, amelyeket a mágus felügyelete alatt tanult és gyakorolt.

Ezután már az egész olyan volt, mint egy nehéz gyakorlat végén az izmok ellazítása. Nem volt szükség szavakra. Egyszerűen a szellem felé fordította figyelmét, és jelezte neki, hogy távozhat: addig, amíg szüksége nem lesz rá, térjen vissza oda, ahonnan jött, és álljon készenlétben. Az éteren át a beleegyezés szikráját érezte: olyan volt ez, mint egy spirituális bólintás. A tündöklő szempár eltűnt, a ködfelhő egyszerre magába roskadt; kavarogni kezdett, mintha csak magába szippantaná egy láthatatlan nyílás a levegőben, majd egy szinte hallható pukkanással a semmibe veszett. Kellan ránézett a tömjénégetőre: az már teljesen kihűlt. Az alagsor levegője csípősen hideg és tiszta volt, mintha mi sem történt volna. Nem maradt más, mint egy kis alig érezhető ózonszag, amilyet nagy viharok után lehet érezni.

Lothan elismerően bólintott.

— Remek — emelkedett fel a zsámolyról. — Kérlek, pakolj el és takarítsd fel a padlót, mielőtt elmész!

Már megfordult és indulni készült, amikor Kellan utánaszólt:

— Mi legyen a körrel?

— Már mi lenne vele?

— Hát, még lehetne használni… — próbálkozott Kellan, de Lothan csak a fejét rázta.

— A munkaterület legyen tiszta. A következő alkalommal újat kell készítened — mondta, miközben megállt a lépcső aljában. Leakasztott a munkapad oldaláról egy törlőrongyot, és a lány kezébe nyomta. — Nem árt a gyakorlás.

Kellan dohogva hozzálátott, hogy felsikálja a krétajeleket a padlóról, majd minden kelléket szépen a helyére tegyen. Alig várta, hogy saját helyen dolgozhasson, hogy végre ne Lothanét kelljen használnia. Ő aztán biztosan nem fogja letörölni a rituális köreit, amíg újra nem lesz szüksége! Mi értelme van órák hosszat dolgozni, hogy aztán a végén egyszerűen lesöpörjük az egészet?

Felidézte magában az érzést, amikor a légelementál felpillantott, és a szemébe nézett. Azokban a pillanatokban Kellan biztosan érezte, tudta, hogy már az övé, hogy kész engedelmeskedni, kész megtenni bármit, amit parancsol neki. Önkéntelenül büszkeséget érzett, és vigyorogva súrolta tovább a padlót. Már értette, miért tartotta Lothan olyan fontosnak. az idézés tudományát, és miért végezte olyan örömmel. De azért — gondolta ábrándozva — legközelebb olyan szellemet idézek magamnak, amelyik ki is takarít utánam.